4. nap Zanszkár canyon, Chilling ötvösmesterei, szállás családoknál 2017.10.11.

Ma szintén hajnalban keltünk, de ez már a mi kis összeszokott csapatunknak nem okozott gondot. Senki sem késett el a reggeliről, senkire sem kellett várni, ami azért 20 embernél nem kis teljesítmény.
A mai nappal egy több napos túrára készültünk a buszokkal. Gyors bepakolás és dobozos ebédjeink felvétele után már indultunk is Zanszkar völgybe. 

Október van már, igazi őszi táj. Több okból is jó, hogy most van a túra: Egyrészt mint már említettem, kevés a túrista, kevesebb az autó is, másrészt jobbak a fények, szebbek a színek, és ekkor már egész nap lehet fotózni. Igaz jobban fel kell öltözni, de most nekünk mégis nagy szerencsénk volt, mert napközben egy szál pólóban lehettünk, olyan meleg volt.
Buszainkkal útnak indultunk az Indus völgyébe nyugati irányba. A főút az Indus mentén halad, mely 3200 kilométer hosszan India és Pakisztán leghosszabb folyója. Felfelé a hegyoldalon gyalogösvényeket fedezhettünk fel.
Első megállónk Nimmoo-nál volt, ahol Zanszkar, és az Indus találkozik. Ez a hely a raftingolók fő találkozási pontja, innen indulnak ki a túráik. Ez nekünk is nagyon megtetszett, ha visszajövünk, már biztos nem fogjuk kihagyni.

Természetesen a komoly munka mellé az egymás fotózása, és a közös werkek sem maradhattak el. Nagyon jó, hogy Zoli és Balázs erre kapható, de azért a fotóalanyokra sem lehetett panasz.

Nimmoonál bevettük magunkat a hegyek közé, és a Zanszkar folyó menti útszakaszt már a busz tetejéről szemlélhettük. Zoli már kezdetek óta felcsigázta ezzel a fantáziánkat. Az uticélunk a 30 km-re található kis falu, Chilling volt. 

Hamar megtelt mindkét busz teteje. Kicsit jobban felöltöztünk, hálózsákjainkat magunk alá tettük, jól megkapaszkodtunk, és már indulhattunk is. Az út azért elég rázós volt, mert hamar magunk mögött hagytuk az aszfaltozott utakat, de ez senkit nem zavart. Busztetőn utazva ilyen látványban még sosem volt részem. Mint egy mozgó panoráma tárult elénk Zanszkar vidéke. Alattunk a türkiz színben csillogó folyó, mellettünk és felettünk a 3500-4500 méter magas hegyek, melyek a barna-sárga-lila-türkiz színek bármelyik árnyalatát képesek voltak felvenni.
Zanszkar egyike azon kevés helyeknek a földön, amely évente több hónapon keresztül, mikor leesik a hó, szinte teljesen elszigetelődik a világ többi részétől. Lehből Chillingig az az egy út létezik, amin mi is közlekedtünk, innen már csak gyalogszerrel lehet tovább menni. Persze mikor a folyó teljesen befagy, kínál még lehetőséget a közlekedésre.
Zanszkar a folyó két oldalán fekszik, lakóssága nagyon csekély, talán 13-14 ezer ember 7000 km2-en.

A különleges helynek természetesen magyar vonatkozása is van, Körösi Csoma Sándor, aki nyelvtudós, a tibetológia megalapítója és a tibeti-angol szótár megalkotója is volt. Azzal a reménnyel, hogy kutatásai során az ősi iratok között a magyarok eredetére is talál bizonyítékot, jutott el a zanszkari Zanglába. Ottléte alatt több ezer tibeti nyelvű könyvet olvasott el. Elkészült Tibet történetének, földrajzának és irodalmának feldolgozásával, és összeállított egy harmincezer szóból álló szójegyzéket is.

Számomra a busztetős utazás nagyon meghatározó volt. Először azt hittem kicsit félni fogok, de eszembe se jutott. Ültünk a magasban, csodáltuk a tájat, éreztük a leírhatatlan szabadság érzését, a nyugalmat, és nagyon sokat beszélgettünk. Sokszor csak hallgattuk Zolit, és a történeteit, de volt olyan is, ami tőlünk azért elég hihetetlen, de csak csöndben csodáltuk azt a látványt, ami a szemünk elé tárult, és eddig még csak álmodozhattunk róla. És ez az álom most kézzel fogható volt.
Hasonló, mint a síelés, amikor lécet felcsatolva minden gondom, gondolatom elfelejtődik, és csak a lesiklásra, és a felvonókon ülve a tájra, és a jó kis beszélgetésekre koncentrálunk. Itt már tudtam, hogy ez az utam egy életre meghatározó és felejthetetlen lesz.

Útközben, Zolitól tanulva tudtuk meg a "namaste" köszönést, mikor találkoztunk a sok indiai építőmunkással. Természetesen elmesélte, hogy az indiaiak úgy üdvözlik egymást, hogy két tenyerüket összeteszik a mellkasuk előtt és fejükkel bólintanak, miközben azt mondják: namaste.
Ez a köszöntés bárkinek szólhat – nálunk fiatalabbaknak, saját korosztályunknak, idősebb barátainknak, sőt idegeneknek is. Ettől kezdve folyamatosan gyakoroltuk. :)

Zanszkar is, mint Ladakh része egy magashegyi sivatag, ahol nincs, vagy csak minimális a csapadék, nincs talaj, és növényzet is csak nagyon gyéren. A gyorsan növő nyárfa, és a sárgabarackfa a jellemző növénye, amely megtalálható a folyók mentén. Minden egyes földterületet, amit művelnek, nem a csapadék öntözi, hanem a patakokból, folyókból, följebb, leválasztanak egy kis erecskét, és az kisebb lejtéssel kezdik vezetni a falu felé, és árasztással öntözik a teraszosan kialakított területeket. (mint ahogy a teraszok a képen is láthatóak)

A mai ebédünket, amit a Lótusz hotelből hoztunk magunknak kis dobozkáinkban, egy 5+1 csillagos kilátóhelyen fogyasztottuk el. Drága vendéglátóink olyan bőséges ebéddel láttak el bennünket, hogy ennek és a napsütésnek köszönhetően, nehezen tudtunk ellenállni egy kis ebéd utáni sziesztának.

Ebéd utáni csoportkép

Majd eljött az az útszakasz, amikor kilométereken át teherautók verték fel a port, útépítő munkások és a nehézgépek zaja zavarta meg a nyugodt, hegyvidéki táj csendjét, mert a sziklás kőtengeren az újonnan épülő autóutat készítették elő. Nem olyan régen 2 oldalról elkezdték építeni az összekötő utat, mely által átjárható lesz a Zanszkar-hegység. Az új út Padumot fogja összekötni Nimmoo-val, így jócskán lerövidíti a Leh-Zangla távolságot.

Természetesen együnk szemünk sír, a másik nevet, mert az új úttal, ami azért elég lassan halad, Zangla és a környéke egy eldugott folyó menti településből, az egész Zanszkár-völgy kapujává válik. Megnyílik a túristák lehetősége a táj felfedezésére, de ezáltal az az elzárt, nyugodt élet, amit eddig itt tapasztalhattunk, évről-évre meg fog szűnni.

Mivel az a cél, hogy ezt az elzárt vidéket is bevonják az indiai infrastruktúrába, így az építkezés nem ismer akadályokat. 

Sajnos egy helyen buszaink megrekedtek, és tudtuk, csak akkor tudnak majd továbbhaladni, ha a munkások befejezték aznapra az építkezést. Mivel nem akartunk még 3 órát a buszban ülni, ezért egy idő után jobbnak láttuk, hogy gyalogosan indulunk el.

A csapat egyik fele a gyorsabb utat választotta, mi pedig 10-en az erőltetett hegymenetben nekivágtunk a meredek lejtőnek. Igaz egyszer eltévedtünk, de kis segítséggel rátaláltunk a helyes útra. Új Manfrottó túrabotom jó szolgálatot tett a sziklás, köves kaptatón. Egyenletesen haladtunk felfelé, de azért időnként kapkodtuk a levegőt. Itt egy-egy werk erejéig inkább a mobiltelefonunkat kaptuk elő.

Persze ez a kép már nem mobillal készült. :) Zolit könnyen rá tudtuk venni, erre a közös csapatképre, mely elég ütősre sikeredett.

Ezen a szakaszon ért az első negatív élmény. Nem igazán tudom mi történt velem, de a trecking túra végén, pedig folyamatosan jól bírtam, volt egy egyenes szakasz. Egy meredek, kavicsos lejtőn kellett egy kis ösvényen keresztül menni. És én itt, mikor már mindenki az utolsó fényeket hajkurászva előre szaladt, és kb 20 méterre sem voltunk a céltól, megtorpantam, és nem mertem megtenni egy lépést. Mondhatni bepánikoltam, azóta sem tudom miért. Talán azért, mert Zsuzsin kívül mindenki eltűnt, azt éreztem otthagytak, és amerre a szem ellátott, csak a végtelen hegyeket láttam. De Zsuzsi aranyosan odanyújtotta a kezét, és bíztatott. Pedig méterekkel előtte még mi hajtottuk a srácokat, hogy jöjjenek. És mikor odaértem a lelkesen fotózó csapathoz, csalódottan csak annyit kérdeztem, hogy jók voltak-e a fények. Azért úgy éreztem, volt aki megértette mire gondoltam, és szerintem utána már nem volt olyan, hogy ne figyeltünk volna arra, aki véletlenül lemaradt. Egy képem azért nekem is készült.

A lemenő nap fényében baktattunk le a többiekhez, és a buszokhoz. Megérkeztünk aznapi szálláshelyünkre, Chillingbe. A lélegzetelállító fekvésű falucska évszázados barackfái közt sétálunk fel a faluba. A csomagokat a buszon hagytuk, ide már úgy készültünk, hogy csak egy kis hátizsák legyen nálunk a szükséges cuccokkal és a hálózsák. 

Még besötétedés előtt megszemléltük a helyi ötvösmestert munka közben. Még sétáltunk egy kicsit, meg megismerkedtünk Memével, egy másik ötvösmesterrel, de a sötét miatt ezt az ismerkedést a következő napra tettük át, inkább visszamentünk szálláshelyünkre. 

Chilling egy 7 házból álló kis település, mely 30 km-re van az Industól. Ez a kiépített út vége, busszal, autóval idáig lehet jönni, innen már csak gyalogszerrel folytatható a túrázás. De mi idáig jöttünk, a következő napot is délelőtt itt fogjuk tölteni, és innen indulunk tovább, visszafelé.

Chilling hét házában hét család lakik. Ennek a kis falunak természetesen van iskolája is, ahová 5 kisgyerek jár. Ladakhban csak ebben a faluban található kézműves iparág. A férfiak ötvösként dolgoznak, és szebbnél szebb munkákat adnak ki a kezeik közül.

A családok jómódú családoknak számítanak. Ezt leginkább a konyhában fellelhető edénykészlet gazdagságából lehet levonni. Az élet a konyhában zajlik, itt van az egyetlen hőforrás, a kályha. Ezen főznek, sütnek. Ladakhban csak a konyhában van meleg, fűtés, emiatt a család mindig ott lakik és alszik.

A faluban 3 öreg ember él, akik 80 év fölött járnak. Egykor Nepálból ideköltözött ötvös mesteremberek utolsó három leszármazottjai. Őket hívjuk Meme-nek, ami tibetiül nagypapát jelent. Még a mai napig is dolgoznak, apróságokat, réz kanalakat, szűrőket, kannákat készítenek, illetve a kolostorok számára kegytárgyakat.

Itt is sok túrista fordul meg, de mikor mi érkeztünk, már szerencsére eggyel sem találkoztunk. Szállásunk gazdagon díszített, hagyományos ladakhi házakban volt. Ebben a házban is lett volna annyi szoba, hogy elférjünk huszan, de mivel minden családnak kell a bevétel, így több házban voltak szobák, ahol éjszakára elhelyezkedtünk.

Kicsit belaktuk magunkat, majd éhes gyomrunk lecsábított a konyhába, ahol a földön lévő szivacsokon gyorsan elhelyezkedtünk, persze miután szigorúan a cipőnket az ajtón kívül hagytuk. A fiatalabb háziak, természetesen beszélték az angolt, így hamar megtudtuk, mit fogunk vacsorázni.

Elsőre persze aranyosan megkínáltak minket abból a számomra ihatatlan jakvajteából. Szerencsére ők is sejtették, hogy ez nem lesz mindenki kedvence, így a beígért árpasört sem felejtették el. Nagyon kellemes volt a háziak vendégszeretete, a vacsora olyan bőséges volt, hogy mivel 3 napja szinte semmit nem aludtam, pillanatok alatt elszundítottam a többiek között, míg beszélgettek.

Szobánk bejárata

Szobánk, ahol négyen aludtunk

Wc (figyelemre méltó az evezőlapát a falnak támasztva)

Vacsorázunk

Egyetlen vízforrás, ahol egy élmény volt a kontaktlencsém cseréje 

Stenzin

Stenzinke, aki 8 éves, 4 nyelven tanul írni, olvasni és számolni az iskolában. Tibeti, urduk (arab), hindi (indiai) és angol. Szülei két nagyobb bátyjával egy távolabbi településen élnek, földműveléssel foglalkoznak. Stenzint pedig nagynénje, és annak családja neveli.

Stenzin rutinból kezeli Hajni mobilját

A kislány mindenkivel hamar összebarátkozott, de Hajnival nagyon hamar egymásra hangolódtak. Mint később kiderült, a kislány születésnapja pontosan akkor van, mikor Hajninak, és kisebbik fiának is. Itt idézném is Hajni szavait, aki amúgy kineziológus: "Mosolyogtam egy nagyot ezen az Égi rendezésen, és újra elkönyveltem magamban, hogy nincsenek véletlenek"

A fiúk szobája egy másik házban

Kis magyar "családunk" nénikével