5. nap Még egy fél nap Chillingben 2017.10.12.

Ezt a napot kettébontom, mert két olyan gyökeresen más érzés hatása alá kerültünk délelőtt és délután is. Délelőtt Chilling még mindig, és délután Lekir kolostora.

Hamar jött a reggel, korán keltünk. Aludni nem aludtunk jól, pedig igazán hideg sem volt, 12 fokot mutatott kis hőmérőm. Kicsit elszoktam a hálózsák nyújtotta "luxustól", a múmiapózt még meg kell szoknom. Fogmosás a ház előtt csordogáló kis víznél, ami természetesen jéghideg, de ez senkit nem érdekelt. Kezdtük átvenni a tibeti emberek szokását, nem fáznak és nem érzik a hideget. Számukra teljesen természetes, hogy nincs fűtés. Nem is ismerik a "fázom" szó fogalmát.

A reggelink is készült már, kis aranyos, mosolygós nénike sütötte nekünk az udvaron a lepényt, a csapatit. Szegényt gyorsan gépeinkkel körbevettük, de már nagyon profin pózolt nekünk. 

Stenzinke meg készült az iskolába. Öten járnak összesen, de mégis egyenruhát vett fel, itt ez így természetes.

A hitelesség kedvéért meg kell említenem, amit majdnem kifelejtettem, de Kriszta felhívta a figyelmem. Ki ne hagyjam, hogy megbotránkoztattuk a srácokat, mikor a világ egyik majdnem legeldugodtabb falujának házikójában belenézve a tükörbe, elővettük a sminkcuccunkat, és azt a szokásos öt perces sminket magunkra kentük, ami végig elmaradhatatlan volt. 

A reggeli megint isteni volt, megkóstolhattuk a sárgabaracklekvárt is, amit itt készítettek, a nénike által sütött lepényre kenve. 

Itt még kicsit fáradtan

Szőnyeggel letakart dobogón ültünk, melyet L alakban a fal mentén helyeztek el, előttünk alacsony asztalok, a csangrák. A szembe lévő falon pedig csillogó bronz- és rézedények ragyogtak.

Konyhából látszik a család gazdagsága

Reggeli után elsétáltunk a faluba, az iskolába, és meme ötvösmester kis műhelyébe is. Az idős bácsika ebben a kis műhelyben nemcsak dolgozik, itt is alszik kis ágyikóján. Gondolkodtam, leretusáljam-e a fotó kedvéért a műanyag flakonokat, üdítős dobozát, és az asztalon lévő vacsorájának maradékát. Aztán mégis úgy gondoltam, a hitelesség kedvéért marad.

Nagyon szívesen megmutatta nekünk portékáit, fotózhattuk is természetesen, de vásárolgattunk is kiskanalakat, szűrőket, kannákat. Chillingben 3 kis öreg ötvösmester dolgozott még, idős férfiak arcukon ezernyi ránccal. Próbáltuk kiolvasni a szemükből mire gondolhatnak, mit érezhetnek. Hogy boldogok-e? Szerintünk igen. A szemük még mindig csillogott, és még felfedezhető volt a mosolyuk, és látszott, hogy a körülményeiktől függetlenül szeretik az életet, igaz érzik már, hogy utazásuk lassan végéhez közeledik. 

Akkor még nem tudtuk, hogy az egyik bácsika utolsónak elkészített darabjait tarthattuk a kezünkben. Sajnos Zolitól megtudtam, hogy a kis öreg, mire a következő csapat most novemberben ott volt, már elment, műhelye pedig emlékhely lett, sok-sok gyertyával tisztelegve előtte.

Bekukkantottunk az iskolába, ahol a gyerekek a földön ülték körbe a tanító nénit, aki éppen az angol leckéjüket javította. Nem számított ki hány éves, a kis négyéves is kapott olyan feladatokat, amiket szívesen megoldott. Felfigyeltem arra, hogy az iskolában inkább kislányok vannak. Igaz a kolostori oktatás egyre kevésbé elterjedt, de még mindig sokan, a jobb szellemi képességekkel rendelkező, ám fizikailag esetleg gyengébb fiút szerzetesnek adják.

Cipőcskék természetesen kint maradtak

Ezt a délelőttöt Chillingben töltöttük. Érdekes volt látni ezt a kis falut, milyen nyugodt volt és csendes. A zanszkari életforma alig változott az elmúlt évszázadokban, távol a nyugati civilizáció zajától, információáradatától, igaz némely házhoz felszereltek napelemeket, ami segítségével este 1-2 órára már van világítás.

Sétánk során derékmagasságú imafallal is találkoztunk a faluban.Az imafalak (mani falak) kőlapokra vésett szakrális szövegek, többnyire ezek is mantrák, amelyekből falakat, dombokat emelnek magaslatokon, így ezeknek mágikus erőt tulajdonítanak. A kövek többségére az om mani padme hum mantrát festik.

Ebben a kis faluban is lapos tetejű, vályogból épült, egyszerű házakban élnek. Szárított jaktrágyával fűtenek, mert a fa ritka és ezért túl értékes. Azok akik nem az ötvösmesterséget űzik, egész nyáron a földeken dolgoznak, hogy elegendő élelmük legyen a hosszú, hideg, zord télen, mikor elzáródnak a külvilágtól. Érdekes volt látni, hogy az istálló a ház alatt volt. Ez amiatt van, mert az állatok által keletkezett melegtől a felső helységekben is, ahol feküdtek, és ültek a földön, melegebb volt.

Nagyon sajnáltuk, mikor útra kellet kelnünk, persze előtte még megfűztük a háziakat egy közös fotóra. Új, kis családunk olyan barátságos, és természetes volt velünk, mintha már régről ismertük volna egymást.

Böbét elnézve, szerintem maradt volna