8. nap Noviciusok szertartása, még egy kicsit Lamayuru 2017.10.15.

Hajnalban keltünk, hogy részesei lehessünk a novíciusok gyerekek szertartásának. Két csoportra bomlottunk, mert képtelenség lett volna 20-an becsörtetni abba a kis terembe. 

A gyerekek nagy örömmel fogadtak minket, már megismertek tegnapról, főleg Bélát. Csendesen meghúzódtunk a háttérben, és onnan fotóztuk őket. Többen nagy átéléssel mormolták reggeli imájukat, de a kisebbek sokszor elidétlenkedték, elviccelték. Ezek a gyerekek, ugyanolyan gyerekek, ugyanolyan csibészek, mint sok más, nem kolostorban élő kisgyerek, vagy mint mi voltunk.

A tibeti kultúra legalább egy fiúgyermeket adott a kolostornak, esetenként lánygyermeket is. Ennek egyrészről népességkoordináló funkciója is volt, de sokszor azok a családok döntöttek így, ahol sok éhes száj volt. A gyerekek 4-6 évesen kerültek a kolostorokba. A kolostorban élők szükségleteiről az egész falú gondoskodik, cserébe a vallási szolgáltatásokért.
A kolostorok többségében az élet szigorú, de rugalmas program szerint zajlik. Reggel fél hatkor kelnek, és hozzákészülnek a reggeli szertartáshoz, ahová gong, vagy kürt szólítja őket. A reggeli szertartáson szövegeket olvasnak fel, mantráznak, zenélnek, énekelnek. Közben jakvajteát kortyolgatnak, ami azért a gyerekeknek a sós íze miatt nem a kedvence. Reggelire árpalisztet kevernek össze a teával, és az ebből gyúrt galacsinokat esznek, esetenként megdobálják vele az alvó öregeket. Ezután vannak az iskolai óráik, illetve gyakorolják a vitát ebédig. Majd a délutáni szabadidőig újra tanórák folynak. Hét órakor vacsoráznak, majd lefekvésig újra szabad programjuk van, illetve ekkor van az önálló tanulásra is lehetőségük.

Természetesen a kolostorokban élő gyermekek is sokféle órákon vesznek részt. Természettudomány, matematika, hindi, angol, írott tibetin kívül még a tibeti buddhista filozófiát és az orvostudományt is tanulják.
Sok szülő nem engedheti meg, hogy máshová küldjék a gyerekeiket iskolába, így itt költségmentesen tanulhatnak ugyanolyan színvonalon, mint más iskolákban.
A fiatal szerzetesek szinte mindegyike beszél angolul, szemben az idősekkel, akik alig, vagy egyáltalán nem.

A novíciusok reggeli szertartása után, miután körbejártuk kis szertartástermüket, elkísértük őket oda, ahol még elfogyaszthatták maradék reggelijüket. Megvártuk, míg szépen elrendezik a termet, ahol az iskolai órákra készültek elő, majd megmutatta és átadta nekik Zoli és Balázs azokat a képeket, amiket előző évben készítettek. Érdeklődve figyelték, és nagyon örültek neki, mikor megtudták, megtarthatják. Bizonyára többen szüleiket fogják meglepni vele.

Innen továbbindultunk a falucska felfedezésére. Elsőként megszemléltük, hogy folyamatosan fejlesztik, építik a falut, és ennek irányítása mindig egy tapasztalt, idősebb szerzetesre hárul. Azért még volt mit építeni, mert lépten-nyomon csak romokat láttunk. 

Az indiai építőmunkások nem kis örömére egy segítségük is akadt, mikor Tomi átvette tőlük az egyik követ, és elcipelte helyettük. Azért a "talicskájuk" elég kezdetleges. 

Innen továbbsétálva találkoztunk Rigzin nagy tiszteletben tartott nagybácsikájával, aki Lamayuruban lakik. Megengedte, hogy lefotózzuk őt. A bácsi, aki megállapíthatatlan korú volt, még aktív korában szobrokat faragott a kolostorokban. Sokáig tűrte a kedvünkért, hogy ide-oda rángattuk egy jó fotó miatt, mi meg annak, hogy végre Chilling után újra találkozhattunk egy igazi mesteremberrel, aki még hordta a régi kor viseletét.

A képen apró kis emlékszobrok vannak. Amikor Tibetben valaki meghal, már nem a régi hagyományt követik, mikoris a testből megmaradt csontokat összekeverve árpaliszttel, felajánlották a madaraknak, így temették "égbe" a halottat, biztosítva, hogy új élet kezdődhessen egy élő testben. Mostanában a halottakat elégetik, és a hamvakat összegyűjtik, agyaggal összekeverik, és miniatűr chortent, emlékszobrot készítenek belőle, és azt szent helyen, vagy annak közelében helyezik el.

Innen újra a kolostori élettel ismerkedtünk meg, de most már nem a kis novíciusok, hanem az idősebbek délelőtti szertartását hallgattuk. Számukra már nem számított, hogy turisták figyelik őket, ugyanúgy folytatták, mintha ott sem lettünk volna. 

Minden nap, reggel egy adott helyen végzik a reggeli imájukat, előkészítik szépen kis szertartási kellékeiket, a jogart (dordzse) és a csengőt, az imafüzért, a dobokat. Ezeket a szerzetesek minden nap használják, a jogart a jobb kézben, a csengőt a balban. A csengő hangja kíséri az imákat, többféle csengetéssel, aminek szigorúan meghatározott szabályai vannak a vallásos szövegek mormolása közben. 

Megfigyeltem, hogy Rigzin, az idegenvezetőnk, odaült a szerzetes elé, és kezdetben csak a jakvajteát ivott. A tea forró, sós, és zsíros, de mégis biztosítja a meleget, és az energiát. Hát ez nálam nem jött be, hiába próbálkoztam, képtelen voltam meginni. Udvariasan persze elfogadtam, de........
Utána Rigzin árpalisztet kever össze a teával, és azt reggelizte. Ült, figyelt, hallgatta a szerzetes reggeli imáját, és lassan mi is ezt tettük inkább a fényképezőgép kattogtatása helyett. 

Nekem itt ezen a helyen nem jött be a fotózás. Vagyis képtelen voltam a szertartás közben fotózni. De asszem nemcsak amiatt mentem, így a lényeg átjött. 

Még kicsit sétáltunk a faluban. Mikor Lamayuruban kicsodálkoztuk magunkat, visszamentünk a szállásra.

Gyorsan összepakoltunk, megreggeliztünk, majd indulás előtt újra terítékre került az alsó út-felső út probléma. Nehéz volt döntenünk, mert mindkét túravezető felelős volt értünk. Mi csajok ott álltunk mint egy diák a 2 osztályfőnök előtt, és nem tudtuk melyiknek mondjunk nemet. Balázs azért tudta, hülyeséget én sem szeretnék csinálni, így csak annyit jegyzett meg, hogy nézzem meg, milyen gumik vannak a buszon. Hát igen, ez hatott. Szinte tükörsima volt. 
Ez nem az a kategória, ami a meredek lejtőn megfogna, ha valami lenne. Persze nem lett volna, mert a sofőrjeinkben teljesen megbíztunk, de ...... 

Azért elég meredek volt

Aztán végül Csilla volt a leghatározottabb, és döntött, mi is a biztonságosabb, alsó úton megyünk. Azért itt is volt útközben a hegyről leesett nagy kődarab, ami elfoglalta az egyik sávot. Még jó, hogy nem voltunk alatta, mikor legurult.

Egy ideig a történtek hatása alatt, csöndben ültünk a buszban, persze ez nem volt jellemző, de Zoli el volt keseredve. Mivel Balázs minket elméletileg a teljes fennmaradó hétre letiltott a busz tetején való utazásról persze mi is elkeseredtünk, de megbeszéltük, azért meg fogjuk fűzni, hogy saját felelősségünkre a Kardung-la-t azért nem hagyjuk ki.

Rizong gompa

Leh-be visszafelé még több helyen megálltunk. Takmachik nevű kis falunál is, ami a sárgabaracktermő vidék központja. Itt lementünk a folyópartra, de nekem előtte volt egy kis problémám. Szerintem a napok óta nem alvás, kicsit a feszkó is, meg a fél doboz kóla kiütött, és elkezdett káprázni a szemem. A nemlétező extrán alacsony vérnyomásom az egekbe szökhetett, és le kellett feküdnöm a buszban, mert szédültem, ha felültem. Hajnika valami csodacseppet adott nekem, ami rendbe szedett hamar, így csatlakoztam a csapathoz, igaz tartalékra állítva magam.

Lesétáltunk a folyópartra, és onnan megcsodáltuk a hegyoldalba épült Takmachik falucskát, amely a sárgabarack termesztéséről híres. 

Kicsit izgultunk, mit szólnak az ott lakók, hogy a kertjükön keresztülgyalogolunk, de annyira örültek nekünk, hogy azonnal egy tálca aszalt sárgabarackkal kínáltak bennünket. Meglepő volt, hogy használták a mobiltelefont, azonnal megadták a mailes elérhetőségüket, hogy küldjük el nekik a fotókat. Már egyáltalán nem volt meglepő, mennyire kedves emberekkel találkozunk. Mindenki folyamatosan szívélyesen üdvözöl bennünket, és mosolyogva fogad. Szinte olyan, mintha rég nem látott ismerősök lettünk volna.

Hosszú út várt ránk hazafelé, mert itt azért nem lehetett száguldozni. Fáradtak is voltunk, aludtunk jókat a buszban. Persze, azért meg-megálltunk fotózni. Mi már az egyik szakaszon ki sem szálltunk, mert azt hittük gyors fotózás lesz, és hamar indulunk tovább, mégis egy órára eltűnt a csapat. Mi lemaradtunk, igaz kicsit megpihenni is jól esett. A vérprofik pedig lőhettek még +100 képet kedvükre. 

Mikor visszaértünk Leh-be, szerencsére ugyanazt a szobát kaptuk vissza, örömmel vetettük bele magunkat a meleg vizes,  fűtött szoba nyújtotta kényelembe. Persze sokáig nem élvezkedtünk, mert várt minket a homoktövises boltocskánk. Egy kis esti sétára azért bebumliztunk a városba.
Este a vacsorához, azért előkerült a már első nap megbontott hazai pálinka, és csak egy jó kis beszélgetés után mentünk aludni.