1-2 nap Utazás-Érkezés 2017.október 8-9.

Az utat már nagyon vártam, igaz hullámvölgyeim is voltak, amikor extrém nehéz túra volt feltüntetve. Volt olyan estém is, mikor majdnem visszamondtam az egészet, mert azt gondoltam én ezt nem fogom bírni. Szerencsére nagyot tévedtem.

Elérkezett a várva várt nap, mikoris elkezdtem bepakolni a táskámat. Persze a súlyhatárt simán meg tudtam volna haladni, pedig Lujzika segített, mert egyesével lopkodta ki a táskámból a sapkámat, kesztyűmet, sálamat.

Érezte szegény, hogy a gazdi sokáig nem lesz.


Én úgy gondoltam, hogy a lehető legkevesebb cuccot viszem, persze ez a reptéren hamar kiderült nem így van. Kaptunk is lányok hideget-meleget a bőröndjeink mérete miatt.

Első átszállásunk Frankfurtban volt. Ahonnan egy A380-as Airbussal mentünk Delhibe. Eddig csak kívülről csodáltam ezt a monstrumot, most belülről is részese lehettem. Igaz első osztályon kicsit más lett volna, de legközelebb............
Számomra annak ellenére, hogy repülős múlttal rendelkezem, tanultam aerodinamikát, mégis mindig csoda, hogy egy ekkora gép, hogyan maradhat fent.



Bandi már akkor levett minket a lábunkról Krisztával, mikor a Shopban vásárolt Bailyssel biztosította, hogy közöttünk ülhessen. Persze a Bailys után hamar apadni kezdett a repülőgépen fellelhető gin-tonik készlet, így a hangulat hamar megalapozódott.

Szerencsére aludtam is egy kicsit, így teljesen jól bírtam azt a 4 órás átcsekkolást Delhiben, ami miatt majdnem le is késtük a Ladakh-ba tartó járatot. Szerencsére Zoli itt is hamar feltalálta magát, így kikerülve a sort, találtunk egy olyan ablakot, ahol senki nem állt. Hát elég érdekesnek mondható az ujjlenyomat vizsgálat. Hogy minek volt, azt nem tudom, mert a pult mögött ülő úr mindig szigorúan ingatta a fejét, hogy a gép nem veszi a lenyomatokat. 
(ezen a képen én is ott vagyok, csak megbújtam Klári mellett)
De mivel ez mindenkinél így volt, nem is szarakodtak csak fejenként 15 percet. Végül feljutottunk arra a járatra, ami elvitt minket Kis-Tibetbe, Ladakhba, és annak is fővárosába, Leh-be.
Az országrész neve Ladakh, azt jelenti: a "Magas hágók országa" Mivel Ladakh lakóinak többsége tibeti, a tibeti buddhizmus tanításai szerint él, ezért a területet Nyugat-Tibetnek vagy Kis-Tibetnek is szokták nevezni.

A napfelkelte a repülőn ért minket. A városig tartó repülőútról azt mondják, a világ egyik leglenyűgözőbb repülőútja. A Himalája, a hegycsúcsok, gleccserek, égig érő hó borította hegyek engem csodálattal töltöttek el. Mikor fentről megláttuk azt a kis repteret, és leszállópályát, és az azt körülvevő holdbéli tájat, kezdtük felfogni, hogy kalandos utazásunk megkezdődött. Leh 3500 méter tengerszínt feletti  magasságban, egy szűk, termékeny völgyben fekszik az Indus folyó partján.

Ez a most 27500 fős település, 1947-ig Közép-Ázsia egyik legnagyobb kereskedővárosa volt: jakkaravánok haladtak át a Karakorum hágóitól Kashgar városáig. Turisták csak 1970-es évek óta látogathatják ezt a területet, azóta viszont egyre népszerűbb. Ladakhban ugyanis nincs monszun, így a nyári hónapok nagyon is alkalmasak a 
túrázásra, biciklizésre, raftingolásra.

 Általános vélemények szerint ezen a területen maradt meg igazán az ősi tibeti kultúra, és a vallási hagyományok ápolása is erősebb itt, mint a kínai befolyás alatt álló Tibetben. Nem csoda, hiszen az indiai kormány sokkal kisebb mértékben vagy egyáltalán nem szólt bele a helyi közösség vallási életébe.

Mikor megérekeztünk Leh-be, volt akinek, leginkább a repülőn elfogyasztott alkohol mennyiség miatt, nagyon fájt a feje, de szerencsére nálam sem a fejfájás, sem a "nehezen lélegzem" nem jött elő. Lehet időben abbahagytam a Gin-tonic kostólgatását.
A reptéren már várt minket az a 2 busz, ami végig velünk volt az előttünk álló 15 nap során. Természetesen idegenvezetőnk is volt, Rigzin.

Gyorsan felpakoltuk a bőröndjeinket a busztetőre, és elindultunk a szállásunk felé.

Rigzin az idegenvezetőnk

Lotus Hotel volt a főhadiszállásunk. Itt töltöttük az első pár éjszakát, míg aklimatizálódtunk a magassághoz, és ide érkeztünk vissza kisebb-nagyobb utazásaink során.
Szerencsére a mi szobánk Böbével a napos oldalon volt, így nem panaszkodhattunk arra, hogy fázunk. Hamar belaktuk a szobánkat, ami olyan kényelmes, szép és tágas volt, amiről álmodni sem mertünk. Sőt!

Igaz annak ellenére, hogy a telefonok nem működtek, mégis ki lehetett fogni egy kis netet, amire természetesen sokan rácuppantak. Mint megtudtuk, Ladakhban a hadsereg minden külföldi és India más területéről származó mobilt blokkol, hisz katonailag nagyon instabil terület. A lényeg, hogy 2 hétig nem csörög a telefonom, nem kapok mailt, mindenért kárpótol.
A szobánk teljesen hasonló volt, természetesen csak addig, míg be nem költöztünk nem kevés csomagjainkkal.

Kipakolás, fürdés, egy kis pihenés és ebéd után nyakunkba vettük a lábunkat, meg a gépeinket, és egy rövid túrára indultunk, hogy felfedezzük a fővárost.

Már az első sarkon otthon éreztem magamat, mert ott parkolt kis kocsim hasonmás tesója, igaz a helyi viszonyokhoz feltuningolva.
Ahhoz hamar hozzá kellett szoknunk, hogy a közlekedés nem olyan, mint otthon. A dudálás, össze-vissza közlekedés, hamar része lett életünknek. Hol mi, hol egy szamár ugrott el az arra közlekedők elől, akik hihetetlenül jól közlekedtek olyan szűk helyeken is, ahol még mi is alig fértünk el. És a legérdekesebb, hogy balesetet és nagyon összetört autókat sehol nem láttunk.

Természetesen az első délutánunk nem a művészi fotók elkészítésével teltek, hanem gyalog bejártuk, megismertük ezt a kis várost.



Persze első és kimaradhatatlan, a Zoli által már beharangozott homoktövis lé volt, melyet összetört sárgabarackmagok kíséretében az első boltban tettük magunkévá. Ez lett ittartózkodásunk alatt törzshelyünk. Amikor csak lehetett beugrottunk ebbe a kis hangulatos bioboltba homoktövislét inni.
Utána a könyvesbolt jött, majd a pénzváltás, majd a mindenre rácsodálkozás, és a sok-sok történet Zolitól.

Bazárok sora, melyben imazászló készletünket is feltankoltuk, melyet később sorra fel is használtunk, és a sok sok helyi árus által kínált potékák láttán hamar elcsábultunk. Ki egy hangtállal lepte meg magát, ki egy sállal, vagy ékszerekkel. Én inkább egy térképre hajtottam, meg egy jó utikönyvre. Hátha visszajövök még.


Szerencsére októbert írva, már sokkal kevesebb túristával találkoztunk, de annál több kutyával, tehénnel és szamárral sétánk során. Tibetben minden állat szent, így méterenként kutyákba botlottunk Béla nagy örömére, mert a hazai szendvicseit hamar elosztogathatta.

Leh főutcája

A történelmi városmag a Main Bazar Rd-tól észak-észak-keleti irányban helyezkedik el. Igazi keleti hangulatot áraszt, a szűk sikátorokkal, az egymásra préselt házakkal, vagy a pillérekre épített sztúpákkal. Ezek még a klasszikus technikával épültek, az alsó szintek kőből, a felső szintek vályogból, kis ablakokkal. Bár még sok ház romos, de az óváros felújítása jelenleg is folyamatban van.

Egyik nehézségem, amit a srácoktól hamar eltanultam, az: alkudni! A helyiek a turistákban pénzt látnak, de kemény alkudozással komoly összegeket faraghattunk le az árakból. Nem kell félteni a helyieket, így is vidáman megélnek. Itt, ha betévedtünk egy textilboltba, vagy egyéb szuvenírboltba, az alkudozás nem ajánlott, hanem kötelező volt, hiszen ennyi régiség nincs az egész földön, mint amit itt egy nyár alatt eladnak. 

Másik nehézségem, hogy az utcán simán elővegyem a gépem, és elkezdjek fotózni. Nagyon nehezen vettem rá magam. Inkább szememmel gyűjtöttem a látnivalókat. Persze volt akinek ez csípőből ment, van még mit tanulnom.
Ezzel a koldusasszonnyal is inkább egy kis betevőre való után barátkoztam meg.

Majd innen beosonva egy épületbe, annak tetejéről felülről is körbenéztünk.

Királyi palota

Tsemo Gompa

Kis csapatunk egy része